Elmúlt- e, az érzés? Nem. Sőt, mindig ott kopogtatott. És amikor már nem akarod érezni. Mert azt hiszed, ha nem érzed, nincs is. És akkor minden rendben van. Homokba dugtam a fejem? Igen. Néhány hónapig. De az érzés ott volt. Mert néha jó lenne elbújni a világ elől, de nem tudsz. És valahol várnak. És egy idő után te magad is rájössz, hogy hiába. Mert egyelőre semmi nem segít. Pedig a sok csillogó szempár vár. De hogyan mondd el nekik? Hogy hiába?! Ez volt életem egyik eddigi legnehezebb döntése. És vallomása: ne várjatok! Mert én már nem tudok menni. Pedig nagyon szeretnék. Szeretnék, de van egy potyautasom, aki nem hagy.
Hogy miért volt nehéz? Mert ez az egyik leggyönyörűbb szakmát kellett otthagynom. Nehéz, de én szeretem, ha nehéz. Hazudnék, ha azt mondanám, minden nap örömmel mentem be, mert nem. De amikor belépett egy gyerkőc, már el is felejtettem, hogy nem akarok bemenni. Mert ő tudatta velem, hogy jó helyen vagyok. A legjobb helyen. És én ezt akartam… Ezt terveztem. Egy időre biztosan. De már nem. Már nem tudok.
Ekkor volt bennem még egy törés. Mert tudtam, hogy ha már ők sem töltenek fel, akkor ki? És mi? El sem tudtam képzelni nélkülük. De muszáj volt. De akkor merre tovább? Nem tudtam. Fogalmam sem volt. Nem is akartam ezen gondolkodni. Mert fájt.
A testem és a lelkem is borzasztóan fájt. Egy idő után már annyira, hogy már nem éreztem. Semmit sem éreztem. Nem akartam, és nem is tudtam. Hú, ez ijesztő. Ezt biztos magamnak csináltam tudat alatt... Mert nem bírtam elviselni. És ha már nincs az érzés sem, akkor mi tévő legyek? Elkezdtem magamat okolni. Hiszen az a legegyszerűbb. Azt éreztem rossz helyen vagyok. Mindig is rossz helyen voltam. És rosszul csináltam. Eddig legalább éreztem. De már nem… csak a fájdalmat.
Az Ő javaslata szuper volt: csináljam azokat a dolgokat, amiket szeretek és kikapcsol. Most nem éreztem, hogy mik azok. De próbáltam, az eszemmel végig gondolni, ha már az érzés elhagyott… Mit szeretek? Énekelni, zenét hallgatni, alkotni. De semmi. Hát akkor kirándulni. Igaz nincs erőm, de ha az nem segít, akkor semmi.
És nem segített, csak rontott. Igen, megint rosszabb lett. Sokkal rosszabb. Akkor most már ideje a lelkemmel foglalkozni. Jaj, csak ezt ne! Mert tudtam, hogy abban túl sok minden van. És ha azok kiszabadulnak, még nehezebb lesz. És először tényleg nehezebb lett. Sokkal. Hiszen már elkezdtem haragudni. Mert elkezdtem megérteni sok mindent. Például részben azt, hogy miért jutottam idáig. Kár hogy erre előbb nem jöhettem rá.
Nagyon nehéz megbirkózni a betegségtudattal. Fiatalon főként. Sok fázisa van. Helyén kell tudni kezelni. Sok szakember mondta, hogy ne ez irányítsa a mindennapjaimat. Na, talán ez a része a legnehezebb. Sokan birkózunk ezzel. Hiszen rengeteg tünettel kell megbirkóznunk. A gyógyszerek mellékhatásait meg nem is kezdeném el sorolni.
Két nagyon fontos dolog tudatosult bennem. Két dolog segíthet: ha rendbe teszem a lelkem (hú, ez hosszabb lesz, mint gondoltam) és ha odafigyelek arra, hogy mivel táplálom a fájó pontot. Mert igaz, hogy az vagy, amit megeszel. Legalább is esetemben biztos. És abban is hiszek, hogy a dolgok okkal történnek. Azért, hogy változtassunk. Főleg ha rossz irányba haladunk. Én sok minden magamba fojtottam. Ezt sose tegyétek! Hogy miért kaptam a potyautast? Hát ezért: hogy változtassak. MAGAMON.
Mostanában az életem legnagyobb kérdése: van- e erőm hozzá? Hát kellett hozzá egy év, hogy legyen. De már van egy kicsi. Ezért eldöntöttem: összegyűjtöm a recepteket és a tippeket. Hiszen talán másokon is segíthet. És én szeretek másokon segíteni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
