Őszintén a betegségtudatról,
és magamról…
A tudat, az agy, a hozzáállás… a legnagyobb urak.
Eleinte én sem gondoltam volna, hogy mennyit jelentenek.
Mert valóban, ha azt mondják valakinek, hogy „ez egy gyógyíthatatlan betegség, fogadd el”, akkor mit gondol az az ember? Mit érez?
Először azt, hogy BETEG. Azt, hogy ebből nincs kiút. Hiszen ezt mondta az orvos. Bele kell törődni. Nem tudod irányítani.
Butaság!!! Na de egyben igazuk van. Ez egy hullámvasút. Testileg és lelkileg is.
Elmesélem, hogyan néz ki az én hullámvasutam. Ha szeretnétek, üljetek be mellém.
Fázisaim:
- Rémület
- Üresség
- Önuralom
- Fény
- Sikerélmény
Amikor megtudtam, hogy beteg vagyok, gyógyíthatatlan beteg, iszonyatosan megrémültem. Hogy én? 24 évesen? Gyógyíthatatlan? Lehetetlen! Olyan nincs, hogy nem lehet valamit tenni ez ellen. Legalább enyhíteni a fizikai fájdalmat… És amúgy is, még túl fiatal vagyok. Ezt nem tudtam elfogadni. Nem akartam. Hiszen így nem lehet élni. Őszinte leszek, teljesen padlóra kerültem. Mert amikor éreztem, hogy baj van, akkor sem volt könnyű, viszont akkor lett igazán nehéz, amikor kimondták és tudatosult bennem. Még jobban fájt.
Olyannyira nem tudtam mit kezdeni az érzéssel, hogy kettő dolgot csináltam: feküdtem és aludtam. Mert ezek fájtak a legkevésbé. És gondoltam, majd ezek kicsit feltöltik a lemerült akksimat. De sok óra alvás sem töltötte fel. Aztán amikor már meguntam az alvást, akkor jött a legrosszabb rész. Elkezdtem gondolkodni. Jajj! Csak úgy cikáztak a gondolatok, amik egyre negatívabbak voltak. Sokat sírtam miatta. Hiányzott a korábbi énem. A korábbi testem, a lelkem, a gondolataim. Hiányzott a külvilág, az emberek. De nem tudtam kimenni közéjük. Így hogyan?!
És egy idő után, elfogytak a könnyek. Elhagytak az érzések. Csak űr volt. Nem vágytam semmire, csak magányra. És az ürességre.
Mint ha nem is én lettem volna. Nem ismertem magamra. Az az ember, aki eddig mindig társaságra vágyott, programokra, nyüzsgésre. Korábban zavart a csend. És a magány. Most meg csak arra vágytam.
De már zavart az, hogy nem vagyok önmagam. Ki ez az ember a tükörben?
Rájöttem, hogy segítség kell. A gyógyszereken kívül.
Hát nagyon sok olyan emberrel találkoztam, akik pénzt akarnak kicsikarni a beteg emberekből. Egy szerencsém van: jó emberismerő vagyok. Megérzem, ha valaki nem őszinte, és nem szavahihető. De már tudom, hogy ők is kellettek.
Tudjátok, hogy kik segítettek? Akik hasonló cipőben járnak. Hiszen csak ők értettek meg igazán, mert ők is megtapasztalták. Rengeteget tanultam tőlük. Többet segítettek, mint az orvosok. Nagyon sokszor hangoztatták: lelki egyensúly. Ha az nincs, akkor jó közérzet sincs.
Fogalmam sem volt, hogy azt hogyan lehet elérni. Egyedül nem fog menni. Először szégyelltem, de el kellett mennem pszichológushoz. Ez volt az egyik legjobb döntés, amit hozhattam. Természetesen ehhez szerencse is kellett, mert egy csodálatos szakember segített. Hogy miben? Megismerni önmagam. Mert ekkor kezdtem el rájönni, hogy ki vagyok én. És mit csináltam eddig rosszul. Mi vezetett idáig?
Nem figyeltem soha saját magamra. Csak másokra. Nem voltam őszinte saját magammal. Mindig azt mondtam ki, ami a „jó” válasz. Amit mások hallani akarnak. Nehogy megbántsam őket. Ebből pedig az következett, hogy mindent magamba fojtottam. A hasamba. Mert féltem, ha kimondom az őszinte véleményem, akkor nem fognak szeretni. Ez súlyos önbizalomhiányra utal, tudom. Dolgozom rajta.
Pedig Ő ott van. És a tenyerén hordoz. De ezt csak MAGADBAN tudod megváltoztatni. Csak MAGADON tudsz segíteni. Ez volt a legfontosabb felismerés az elmúlt évben.
Amikor erre rájöttem. Minden megváltozott. Máshogy kezdtem látni a dolgokat. Kinyílt a világ. Máshogy éreztem. Másként kezeltem a betegségtudatot.
Nem a mélybe taszított, hanem a magasba emelt. És szerintem ez e legfontosabb a betegségtudat kapcsán. Ne hagyd, hogy ő győzzön! Ne úgy lásd, mint ha az ellenséged lenne. Inkább gondold végig, hogy miért fáj.
Hidd el, ha sokat figyelsz befelé, rá fogsz jönni. Tudom, hogy ez borzasztó nehéz, mert néha félelmetes önmagunkkal maradni. De ebből lehet a legtöbbet tanulni. Csak rá kell jönnöd a módszerekre. Arra pedig úgy tudsz rájönni, ha TUDATOSAN figyeled a tested és a lelked. És biztosan nem ugyan az segít neked és nekem. Erre csak te tudsz rájönni. Én nem. Maximum segíteni tudok benne. Na de ezt majd egy következő bejegyzésben… :)
Mikor idáig eljutottam, minden szebb lett. És könnyebb. És már hálás vagyok a betegségtudatnak. A potyautasomnak. Mert ha nem jön, ha nem vág arcon, akkor sohasem változtatok. Akkor még mindig bólogatnék. De már nem. Köszönöm neki!
Rájöttem, hogy kik azok, akik ténylegesen mellettem álltak, állnak és állni fognak. Kik azok, akik mélyen megértenek. És már tudom, hogy kik érdemelnek energiát.
A potyautas segített fejlődni. Változtatni. Önmagam lenni. Magamra figyelni. Máshogy látni a világot. Máshogy hozzáállni a dolgokhoz és az emberekhez.
Azt remélem, hogy egyszer eljön az a pont, amikor már a potyautas sem kell hozzá.
Nehéz volt, de levettem az álarcom. Sziasztok! Ez vagyok én.
Néha szomorú, néha boldog. Ember. Homo sensus.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
