Csendben voltam. Elfogytak a szavak. Van, amikor olyan helyzetbe kerülünk, hogy nem tudunk megszólalni. És nem is akarunk. Ez elgondolkodtatott…
Rohanó világban élünk. Pörgünk. Egész nap beszélgetünk, telefonálunk, smsezünk, csetelünk. Pörgetjük az agyunkat. Felkelünk, reggelizünk, fürdünk. Sietünk a buszhoz, elkésünk a munkából, dolgozunk. Majd sietünk haza. Próbáljuk behozni a lemaradást a házimunkában. Rendezni a gyerekeket. Majd, mint a zombik bedőlünk az ágyba. És folytatódik a mókuskerék.
Érdekes megfigyelést tettem az elmúlt időben. Figyeltem a magam körül lévő embereket. Egyszerűen nem állunk meg és nem vagyunk csendben SOHA. Csináljuk, csináljuk, csináljuk a dolgunkat. Ha van egy kis szabadidőnk, akkor is csak megyünk, kirándulunk, beszélgetünk, fotókat csinálunk, feltöltjük a facebookra, várjuk a likeokat. Ha megpihenünk, akkor pedig bekapcsolunk egy kis zenét, hátha az majd kikapcsolja az agyunkat. De mikor vagyunk csendben?
Én rájöttem, hogy most nem bírok folyton rohanni! Nem bírok állandóan pörögni.
Ez sokáig zavart... Stresszelt. Én miért nem tudok, ha mások igen?! Igazságtalanság.
Majd sokat gondolkodtam rajta. És rájöttem: ez nekem jár.
Elkezdtem gyakorolni és tudatosan csendben maradni.
Igen, én is hajlamos vagyok mindenen túlpörögni. Átkozottul maximalista vagyok. Mindenben 1000 %-ot szeretnék teljesíteni. A munkában, a magánéletben, a tanulásban. Ezt csak úgy érhetem el, ha folyton rohanok.
Egyszerűen a testem már nem bírta ezt a tempót. Le kellett ülnöm. Meg kellett pihennem. De ez sem segített.
Rájöttem, hogy miért: az agyamat elfelejtettem lelassítani.
Ezt hogyan és mikor teszem?
Bárhol és bármikor. Lelassítok.
Például ülök a buszon munkába menet. És csak nézek ki a fejemből. Nézem az embereket, a várost, a fákat. Hallgatom a madarakat, vagy a város zaját. És nem gondolkodom a problémáimon, a feladataimon.
Vagy munka közben. Annyira pörgök, hogy már 200 a pulzusom. Ekkor: lelassítok. Lassabban kezdek el gondolkodni. Lelassítom a gondolataimat. Próbáljátok ki.
Amikor beteg lettem, nagyon energiavesztetté váltam. Most is az vagyok, folyamatosan. Egyszerűen fogalmam sem volt, hogy miből merítsek energiát, főleg akkor amikor igazán szükségem lenne rá.
És megtaláltam a módot! Az energiámat a csendből merítem.
Lehet viccesen hangzik, vagy túl egyszerűnek. De beválik. Higgyétek el! Próbáljátok ki! �
Egyébként baromi nehéz csöndben maradni. Sokáig gyakoroltam. Ne lepődjetek meg, ha nem megy elsőre. Mert mindig eszünkbe jut valami. Csak úgy cikáznak a gondolataink. De ha már néhány másodpercre csendben tudsz maradni, haladó szintre léptél.
„Minden bajra két orvosság van: az idő és a csend.”
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
