Amikor még mindig azt hittem, ezt is megoldom egyedül… kis naiv! Akkor még nem gondoltam naivnak magam. Nem gondoltam megoldhatatlannak a problémát. Eddig még mindent megoldottam egyedül. De most nem ment. De még ekkor se féltem. Mert ott van Ő. Ha egyedül nem megy, Vele mindig. De most nem. Most nem segített az érintése. Pedig eddig mindig segített. Ekkor már féltem. Tudtam, hogy segítség kell, és azt nem szeretem. Ezért húztam, amíg tudtam. De nem sokáig tudtam.
Kórház… de persze tudjuk ott milyenek. Főleg szilveszterkor. Hazamentünk, hiszen majd mi megoldjuk. De nem tudtuk. Nagyon fájt. Mindent kipróbáltam ellene. De semmi sem segített.
Na de egy dolog mindig segít: egy forró fürdő… Hogy segített- e? Hát erre még most sem tudom a választ. Mert feküdtem a vízben és jött az érzés, ki kell szállni, mert baj lesz. És baj az lett. Még jó, hogy Ő megint ott volt. Az érzéssel együtt. Mert az eszméletem is elhagyott. És jött mentő. Az érzés és Ő megmentettek. De én rettegtem.
Hm… ezek után szakember kell. De egy nagyon jó. És egy diagnózis. Legalább is akkor még ezt hittem. Meg azt, hogy pénz beszél, kutya ugat. De nem ugatott.
Aztán ahogy telt az idő, egyre rosszabb lett. Én akkor hajlamos voltam azt hinni, ennél rosszabb már nem lehet. De mindig lehet. Egyet biztosan hamar megtanultam. Soha ne mondd, hogy soha!
Hogy kaptam- e diagnózist? Persze, mostanra már hatot is. És hogy megnyugodtam- e? Segített- e? Egyáltalán nem. Elmúlt- e, az érzés? Nem. Akkor még nem. Sőt, mindig ott kopogtatott.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
