Élj kímélőbben!

Fogadd el!

Mi emberek sokszínűek vagyunk.                                                                            

Más- más életúttal rendelkezünk. Mindannyian máshonnan jövünk. Különféle dolgokat tapasztalunk. Sokféle impulzus ér minket. Ez által nem alakulunk egyformává.

Engem nagyon érdekel az emberek viselkedése. Nagyon megfog ez a sokszínűség. Érdekel, hogy ki miért vált olyanná, amilyen. Hiszen mindennek megvan a maga oka és magyarázata.

Ami nagyon furcsa bennünk, emberekben, hogy nehezen tudjuk elfogadni egymás másságát.

És nem csak egymást fogadjuk el nehezen, magunkat, és bizonyos élethelyzeteket is. Hogy mire is gondolok pontosan?

Kezdjük ott, hogy gyermekként belecsöppenünk egy családba. Ez a szocializáció elsődleges színtere. Nem is gondolnánk, de a szüleinkkel való kapcsolatunk, azok az érzelmek, nevelési elvek, szokások, amiket Tőlük látunk- és a családunk többi tagjától- egész további életünket meghatározzák. Utánozzuk őket, hiszen ők a példaképeink. Követjük a szülők normáit. Elfogadjuk őket. Az ő szabályaik szerint élünk és ezek a szabályok belénk ivódnak. Ahogy növekszünk, feszegetjük a határainkat és öntudatra ébredünk.

Később belekerülünk a másodlagos szocializációs színtérbe, az intézményes nevelés mókuskerekébe. Egy-egy pedagógus óriási hatást gyakorolhat a diákjaira.  Egy gyermek kedvét és önbizalmát könnyen romba lehet dönteni egy- egy negatív visszajelzéssel, egyediségének megtagadásával, viszont a magasba lehet repíteni, értékeinek felismerésével, gondozásával, és azzal a példamutató és elfogadó magatartással, amit egy nevelő/oktató közvetít a diákjai felé.

Én szerencsére az utóbbiból többet tapasztaltam saját bőrömön. De ez gyakran puszta szerencse és véletlen kérdése.

Amikor kiröppenünk a családi fészekből, s elkezdünk felnőtté válni, meglátjuk a szüleink “hibáit”. A hibát azért írnom időzőjelbe, mert fogadjuk el, azt a tényt, hogy a szüleink ezeket a hibákat legjobb akaratuk és tudásuk szerint tették úgy, ahogy jónak gondolták.

Észreveszünk olyan dolgokat, amikkel mi nem feltétlenül tudunk azonosulni, megpróbáljuk ezeket máshogy csinálni. Szerintem ez egy természetes folyamat, a felnőtté válás része.

Ez gyakran vita tárgyát képezi. Próbálunk a szüleinkkel összecsiszolódni, ebben az új helyzetben. Nem könnyű egyik fél számára sem. De úgy gondolom sok- sok önismeretet ad minden ebben a helyzetben szereplő tag részére. Ekkor is sokat tanulhatunk az elfogadásról.

Fiatal éveink alatt hatnak ránk a barátaink, diáktársaink, az ismerőseink, a kollégáink. Megélünk sok boldog, szomorú, csodálatos és szörnyű pillanatot. Örömöt, bánatot, sikert és kudarcot, fájdalmat és mámort. Így válunk lassan azzá az emberré, akik vagyunk. Így alakulnak ki a szokásaink, és a sok- sok apró tikkünk. Jó esetben az elfogadóképességünk is.

Hibáztathatók vagyunk, azért, mert ilyenné váltunk? Elgondolkodtató…

Szerintem nem! Próbáljunk elfogadók lenni egymással. Fontos az elfogadás. Szerintem az emberi kapcsolatok, és saját lelki nyugalmunk alapköve. Hiszen az, amilyenek vagyunk, a személyiségünk, egy hosszú életútra adott válaszreakció. Lássunk a dolgok mögé. Viszont fejlődni tudunk, én azt gondolom sosem késő. Jó, ha akadnak olyan őszinte emberek a környezetünkben, akik segítenek felismerni a hibáinkat -hiszen mi nem feltétlenül vesszük észre ezeket- és felnyitják a szemünket. Hahó!

Önmagunk elfogadása. Nehéz. Nekem is. Borzasztóan. Sokszor gondolkodom el rajta, miért? Másokkal annyira elfogadó tudok lenni, akkor magammal miért nem? A szomszéd fűje, mindig zöldebb effektus. Miért látják magukat a nők csúnyának, kövérnek? Miért van ennyi önértékelési gonddal küzdő ember? Igen, igen, nagy szerepe van ebben a médiának, a tökéletesnek tűnő, babaarcúvá retusált sztároknak. De az is erősen közrejátszik, hogy örök elégedetlenek vagyunk. Önmagunkkal, egymással, az életünkkel.

Amit nehezen tudunk elfogadni- egymás és önmagunk furcsaságain kívül- az egy- egy adott szituáció. Különösen gondolok itt a negatív helyzetekre, fájdalmas érzésekre, betegségekre.

Ezt én is megéltem az elmúlt évben. Iszonyú nehéz. Amiben utólag biztos vagyok az az, hogy az elfogadás sokat segített.

Hogyan érhetjük el az elfogadást?

Próbáljunk a dolgok mögé nézni. Miért kerülhettünk ebbe a helyzetbe? Mit üzen ez a betegség? Miért fáj?

Ezeken kell elgondolkodnunk. Egyedül. Csendben. Hiszen csak magunk jöhetünk rá.

Hallgassunk befelé. És meg fogjuk érteni. Lehet, hogy hosszabb idő kell hozzá és sok türelem, de előbb- utóbb eljutunk a megoldáshoz. Ne gondoljatok semmi spirituális dologra! Én nem igazán hiszek bennük. De abban igen, hogy a testünk egy csodálatosan felépített szerkezet, és jelez, ha hiba csúszik a rendszerbe. Viszont ezt a mindennapok rohanásában és zajában nehezen halljuk meg.

Ezért néha lassítsunk, és hallgassunk befelé!

A másik jól bevált módszerem, az elfogadás kapcsán, a gondolkodás átpolarizálása. Ahogy Ő szokta mondani: a tudatos gondolkodás. Akárhogy nevezhetjük.

Amikor beteg lettem sokat olvastam arról, hogyan lehet segíteni magunkon ebben a helyzetben. Hogyan könnyíthetjük meg a mindennapjainkat, amikor ez is fáj, az is fáj - vagy ha nem is vagyunk betegséghelyzetben- egyszerűen csak nincs kedvem felkelni, leszíd a főnököm, kócos a hajam, nagy a fenekem a nadrágban, megint ordít a gyerek stb.:

Vegyünk egy mély levegőt, amikor negatív dologra gondolunk, és lássuk meg benne a szépet. Fogadjuk el! majd állítsuk át pozitívra a gondolatot. Örülj, hogy felkeltél! Örülj, hogy van munkahelyed! Örülj, hogy van hajad, ami be tud kócolódni! Örülj, hogy van formás feneked! Örülj, hogy van(nak) csodás gyermeke(i)d, aki tud sírni!

Mondok erre egy személyes példát, ami engem ráébresztett az elfogadás fontosságára:

Sosem voltam elégedett a testemmel, kb. tini korom óta. Mindig találtam benne valami hibát.

Az utóbbi években a körül forogtam, hogy kövérnek láttam magam, különösen a hasam.

Tavaly, amikor beteg lettem (egyébként érdekes, hogy pont a hasam lett beteg), lefogytam 10 kilót, néhány hét alatt. Nagyon vékony lettem. Tudjátok mennyire elkezdett hiányozni a hasam? A régi testem? Tényleg igaz az, hogy addig nem értékeljük igazán a dolgokat, amíg el nem veszítjük. Pont ezért dolgozom azon, hogy átpolarizáljam a gondolkodásom. Ez nagyon fárasztó, én is még dolgozom rajta, viszont egyre könnyebb és sokszor egyből, amikor valami rosszra gondolok, eszembe jut, annak a dolognak az elfogadása, és a jó oldala. Nyilván ez nem minden élethelyzetre igaz, de próbálok a mindennapokban e szerint élni.

Gyakran nem értékeljük az élet apró dolgait: lélegzem, élek, ma is felkeltem, van két kezem, amit tudok mozgatni, van fedél a fejem fölött, egészségesek a gyermekeim, van társam.

Próbáljátok ki, hogy lefekvés előtt, vagy amikor felkeltek, soroljatok fel 5 dolgot, amiért hálásak vagytok. Nekem jól bevált ez a módszer. És sokkal elfogadóbb leszek általa. Nem kell különleges dolgokra gondolni. Nem csak egy föld körüli utazásnak lehet örülni. Ennek pont az a lényege, hogy a legapróbb dolgokért is hálásak tudjunk lenni pl.: egy finom kávé reggel, a hóesés, vagy éppen a napsütés, a meleg takaró, akármi. Nem csak nagy dolgokért lehetünk hálásak, az apróságokért is.

Ezzel a bejegyzéssel mindenkinek szeretnék üzenni: a szülőknek, a nagyszülőknek, a gyerekeknek, a pároknak, az egyedülállóknak, az egészséges embereknek és a betegségben szenvedőknek.

Fogadd el, hogy a gyermeked más szakmát szeretne választani, mint te!

Fogadd el, hogy az unokád, már más generáció, mint te, és szereti a pizzát!

Fogadd el, hogy a szüleid mindig gondoskodni szeretnének rólad!

Fogadd el, hogy a párod szereti a focit nézni!

Fogadd el, hogy most nincs párod, de majd megtalálod!

Fogadd el, hogy az egészséged azért van, mert vigyáztál rá, vigyázz rá tovább!

Fogadd el, hogy beteg lettél, tegyél meg mindent azért, hogy ne szenvedj!

Ébresztő emberek! Nem vagyunk egyformák. Fogadjátok el egymást!

Sok sikert hozzá Nektek- és nekem is!